mostanában nem volt kedvem írni. mert semmi olyan igazán jó nem történt velem. a képeken is látszik. valahogy elhagyott a kreativitás is. de ma megtudtam, mi történik az ötletekkel amiket megálmodunk. elmennek a littleBIGplanetra. ennek alapján született ez a kép.
eszembe jutott ma a tom és jerry.meg hogy a néni mindig felugrott a székre, amikor jerryt meglátta.
úgy gondoltam meg kéne valósítani, ha már eszembe jutott. de valós egér híján... ez maradt.
egy koszos egér.
már meg is kaptam, hogy nem írok szinte semmit. hát. ez a kép. magáért beszél. és a szöveg: a jegyzeteimen van.
főleg azért mert mostmár elegem van a tanulásból. vizsgákból. folyamatosan ez megy. ingázás.
és nem szeretem.
*
'this is dedicated to the kids
dedicated to wherever music lives
dedicated to those tired of the same ol' same
and dedicated to the people advancin' the game
what's real, everybody who doesn't feel safe
what's real, everybody who knows they're out of place
what's real, anybody with nowhere to run
who hides in the shadows waiting for the sun'
tegnap elmaradt.
dehát. olyan jó volt amúgy is vizsgázni, hogy úgy nézek ki, mintha egy éve nem aludtam volna. nem baj. izivel csináltunk tésztából nevet. (*)
...és aztán felragasztottam őket a sötét égboltra, hogy ragyogják be álmodat.
hatodik.
na. ez az igazi vattacukor. a legjobb.
június óta van ilyen hajam. eredetileg csak bolondozásból volt. most már azért ragaszkodom hozzá, hogy el ne felejtsem, hogy fontosabb az, hogy magamnak tetszek, mint másoknak. így is elég sok problémám van ezen téren. ^^"
öt.
nem szép kép. ott vannak a porok az asztalon. hmm. de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy újat csináljak.
amúgy nem kávézom. sokat. csak amikor tanulni kell. mert akkor olyan fáradtság-érzés lesz úrrá rajtam, hogy ülni alig tudok.
a másik ok, amiért ma reggel kell a kávé, hogy nehogy úgy járjak, mint tegnap, mikor elaludtam, miközben a szabival beszélgettem msnen. pedig csak a szememet pihentettem. egy kicsit.
lotti. jugoszláv farkasölő.
maminál lakik. szomorú szeme van és nem szereti ha fényképezik. olyan aranyosnak néz ki kívülről, pedig ha idegent lát, akkor kikönyököl a kerítésen.
régebben elvittem sétálni, amikor még tudott menni rendesen. akkor mindig beszélgettem vele. nem érdekelt, hogy azt hiszik, megbolondultam, mert egy kutyához beszélek. pedig értelmesebb hozzá beszélni, mint egyes emberekhez. ő nem ítékezik. nincs benne irigység. nem érdekből van velem.
ő egy kutya. aki szeretetre vágyik. és meg is érdemli azt.
harmadik nap.
izával kifestettük a körmünket pirosra. illetve az övé szép piros, az enyém inkább vörös. jaj, olyan aranyos az a lány. tiszta szerencse, hogy ő a szobatársam. ^^
tegnap még úgy gondoltam, hogy ezért fogok a körmömről képet csinálni ma. aztán közben esett a hó is, és inkább kint voltam. felvettem egy sálat, amit a mamám kötött, kimentem a hóba és a vörös körmeimről csináltam egy képet.
a második nap.
a lábam. a heg a nagylábujjamon szinte már teljesen begyógyult. nem is látszik már a műtét helye. amikor 16 voltam, belerúgtam dühömben egy puffba. a lábujjam ripityára törött. én meg kétségbeestem, hogy most mi lesz. végül kiderült, hogy meg kell műteni. 3 tűvel rögzítették. hm. akkor tudtam meg, hogy milyen, amikor mások rám támaszkodnak. egy 10 éves kislánnyal kerültem egy szobába, akinek mindkét csuklója törött volt. sokat beszélgettem vele. azóta se tudom mi van vele. akkor örült neki, hogy nincs egyedül, de akkor beszéltem vele utoljára, amikor kiengedtek a kórházból. a másik dolog, amit megtudtam: egyik barátom se szeretett annyira, hogy bejöjjön hozzám. hiába. a jó barát tényleg a bajban ismerkszik meg. és nekem akkor nem volt egy sem. most is úgy érzem, hogy nincs egy sem. ezért lett ez a mai kép.
nem akartam ilyen keserű történetet írni. hiszen ez csak 5 lábujj. hirtelen viszont ez jutott eszembe.
belekezdtem.
kíváncsi leszek, meddig jutok vele. de ez az első képem magamról. annyira nem szeretem, ha fényképeznek, meg ha én fényképezem magam, azt se. de állítólag megváltoztatja az életem, jobban szeretem magam, a fényképezéshez még több kreativitást ad, ha ezt végigcsinálom. ezek közül egyikből sincs túl sok, szóval fotózkodom, innentől kezdve egy évig.
de akkor, ha már ennek a képnek úgysincs komoly története (aztán lehet, hogy a következőnek se lesz...) akkor egy kicsit magamról:
luca gerdának hívnak, 19 vagyok. főiskolás, nagyszájú és kékhajú.
régóta szerettem volna már fényképezni, de a telefonnal készülő képek annyira nem voltak jó minőségűek. de karácsonyra megkaptam a löketet. megállíthatatlan lettem. legalábbsi nem tudom meddig visz a lendület. (: