a második nap.
a lábam. a heg a nagylábujjamon szinte már teljesen begyógyult. nem is látszik már a műtét helye. amikor 16 voltam, belerúgtam dühömben egy puffba. a lábujjam ripityára törött. én meg kétségbeestem, hogy most mi lesz. végül kiderült, hogy meg kell műteni. 3 tűvel rögzítették. hm. akkor tudtam meg, hogy milyen, amikor mások rám támaszkodnak. egy 10 éves kislánnyal kerültem egy szobába, akinek mindkét csuklója törött volt. sokat beszélgettem vele. azóta se tudom mi van vele. akkor örült neki, hogy nincs egyedül, de akkor beszéltem vele utoljára, amikor kiengedtek a kórházból. a másik dolog, amit megtudtam: egyik barátom se szeretett annyira, hogy bejöjjön hozzám. hiába. a jó barát tényleg a bajban ismerkszik meg. és nekem akkor nem volt egy sem. most is úgy érzem, hogy nincs egy sem. ezért lett ez a mai kép.
nem akartam ilyen keserű történetet írni. hiszen ez csak 5 lábujj. hirtelen viszont ez jutott eszembe.